Gyermek jobb agyféltekés rajzolás

Gyermekek világa – a gyermek jobb agyféltekés rajzolás

A jobb agyféltekés rajzolás gyermekek számára módosított változata nem más, mint
képességfejlesztés a jobb agyféltekés rajz tanulásán keresztül, kineziológiai módszerekkel kombinálva.

Jobb agyféltekés rajztanfolyam gyerekeknek

“Gyerekekkel dolgozni mindig szívmelengető és örömet adó, egyszersmind nagy kihívást jelentő feladat.

Amint sikerül megtalálni velük a hangot, kiváló partnerré válnak, akikkel könnyű együttműködni.

Nyitottak, elfogadóak, és a legjobb pillanatban vannak ahhoz, hogy találkozzanak egy olyan szemlélettel, amit általában sem a család, sem az iskola nem kínál számukra.” 

A gyermeki rajzfejlődés szakaszai

Az ákombákom szakasz (firka korszak)

Körülbelül másfél évesen kezd el a gyerek nyomot hagyni a papíron. Először csak kísérletezik a rajzeszközökkel, véletlenszerűen készít a papírra néhány jelet. Hatalmas csodaként éli meg, hogy lát egy fekete vagy egy színes vonalat a papíron, ami egy pálca végből jön ki és ezt a vonalat ő irányítja. A kezdeti bizonytalan, majd egyre határozottabb kísérletek után nagy élvezettel firkál minden felületre, legyen az a szülők legjobb könyve, a testvér ellenőrzője vagy éppen a gyerekszoba fala. 🙂 Aztán az összevissza firkák lassanként elkezdenek formát ölteni. Az egyik alapvető firkáló mozdulat kör alakú, ez egy természetes összjátéka a kar és a váll izmainak, sokkal természetesebb, mint pl. egy négyzet megrajzolásához szükséges karmozdulat.

A szimbólum szakasz

A firkálós időszak után egy alapvető művészi felfedezést teszünk: a lerajzolt szimbólumok jelenthetnek valamit a környezetünkből. Rajzolunk egy kört, hozzáteszünk két jelet a szemnek, rámutatunk a rajzra és azt mondjuk: „ez anya”, vagy „ez apa”, vagy „ez vagyok én”, stb. Ezek után a kisgyerek vad örömmel rajzol szemmel és szájjal ellátott köröket, majd pálcikaszerű vonalakkal érzékelteti a karokat és a lábakat. Szimmetrikus kör alakú forma, amit a kisgyerekek a leginkább alkalmaznak, ebből apró változtatásokkal bármi lehet: egy ember, egy kutya, egy nap, egy labda, virág stb.. 

Kisgyerekként a kép azt ábrázolta, amit rámondtunk, bár titokzatos és mókás változtatásokat alkalmaztunk az alapformán ennek érdekében.

3,5 éves kor tájékán a gyerekek művészetének képi világa bonyolultabb lesz, az egyre fejlődő tudatosságot és a világ észlelését tükrözi. A fej a testhez tartozik, bár lehet, hogy kisebb a fejnél. A lábak és a karok általában a testhez kapcsolódnak.

A 4 éves gyerekek már lelkesen és ügyesen figyelnek a ruházat részleteire (gombok, zipzárak) és le is rajzolják ezeket a részleteket. Az ujjak a karok, kézfejek végén helyezkednek el, a lábujjak a lábak és a lábfejek végén vannak. Az ujjak, lábujjak száma ötletszerűen változik. Többszöri próbálkozás és hiba árán mindegyik gyerek kidolgoz magának egy kedvenc alakot, amit ismétlések révén finomít. Újra és újra lerajzolják ezeket a kedvenc alakokat, megjegyzik őket és az idő előrehaladtával újabb részletekkel látják el. A kedvenc téma kedvenc rajzolási módja aztán beágyazódik a memóriába és figyelemre méltóan megmarad az idő múlásával.

Kb. 4-5 éves korban kezdik a gyerekek arra használni a rajzot, hogy történeteket meséljenek el vele, vagy problémákat oldjanak meg. Kisebb-nagyobb változtatásokat végeznek az alapfigurán, hogy kifejezzék a kívánt érzést, jelentést.

9-10 éves korban újabb nagyobb fordulópont következik a rajzfejlődést illetően. Ebben az időszakban a gyerekek műveikben minél több részlet ábrázolására törekszenek, azt remélve, hogy így valósághűbb lesz az ábrázolt képük. Ezek a rajzok bonyolultabbak, mint 6-7 évesen, de kevesebb magabiztosságról árulkodnak. Ugyanebben az időszakban nemek szerint is elkülönülnek rajztémák: a fiúk elkezdenek autókat, háborús jeleneteket, legendás hősöket, szakállas kalózokat, vikingeket stb. rajzolni. Izgatják őket a betűk, különösen a monogramok, néhány különös, olykor morbid kép. Eközben a lányok szelídebb témákat rajzolnak, virágot vázában, vízesést, naplementét, csinos lányokat, elképesztő szempillájú, bonyolult frizurájú, vékony derekú, kislábú divatmodelleket, akik sokszor a hátuk mögé teszik a kezüket, mert „azt nehéz lerajzolni”. Ebben a korban a karikatúra jellegű gúnyrajzokat is nagyra tartják, szívesen rajzolják.

A realisztikus szakasz

Kb. 10-11 éves korban éli virágkorát a gyermek realizmus iránt érdeklődése. Igyekeznek a valóságot minél pontosabban megjeleníteni. Amikor a rajzok nem sikerülnek „jól” a gyerekek gyakran elbizonytalanodnak, és a tanárukhoz fordulnak segítségért. A tanár gyakran azt mondja erre: „Alaposabban meg kell nézned.” , ez a tanács azonban nem segít, hisz a gyerek nem tudja, mit kellene alaposabban megnéznie, illetve nem tudja, mit kellene jobban látnia.

Megtorpanás a rajzfejlődésben 10-11 éves korban

Egy példán keresztül könnyen megérthető, hogy 10-11 éves korban sokan miért adják fel a rajzolást:

Tegyük fel, hogy egy 10 éves gyermeknek egy háromdimenziós fakockát kellene lerajzolnia. A gyerek azt szeretné, hogy a kocka „valódinak” nézzen ki, ezért olyan szögből rajzol, ahonnan a kocka két vagy három oldala is látszik. Ahhoz, hogy a rajz valósághű legyen, a gyereknek úgy kell a különös szögekkel rendelkező formákat – az oldalakat – lerajzolnia, ahogy kinéznek. Ezek a formák nem négyszögletesek. A gyereknek valójában el kell nyomnia azt a tudást, hogy a kocka négyszögletes, és olyan formákat kell rajzolnia, amik „különösek”. Más szóval nem négyszögletes alakokat kell rajzolnia, hogy négyszögletes kockát kapjon. A gyermeknek el kell fogadnia ezt a látszólagos ellentmondást, ezt a logikátlan folyamatot, amely ellentétes a verbális fogalmi ismereteivel. Ha a kocka valódi alakjával tisztában lévő verbális ismeret legyőzi a vizuális észlelőképességet, akkor „hibás” rajzok születnek. Olyanok, amelyek a kamaszokat kétségbe ejtik.

Tudván, hogy a kockának négyszögletűek az oldalai a gyerek általában először egy négyzetet rajzol. Tisztában van vele, hogy a kocka sík felületen áll, ezért egyenes vonalat húz az aljának. Ezek a hibák a rajzolás közben felhalmozódnak és a gyerek egyre inkább összezavarodik. A célja az volt, hogy kocka valós legyen, de számára a rajz a hibák miatt „rossznak” tűnik. A kockához hasonló hibás rajzok alapján a gyerek gyakran eldönti: „Nem tudok rajzolni.” Pedig tud, hisz az általa lerajzolt formák jelzik ezt. A probléma a korábban elraktározott tudással van, ami más alkalmakkor hasznos, de ebben az esetben megakadályozza, hogy az orra előtt lévő tárgyakat olyannak lássa, amilyenek valójában.

Ebben az életkorban a gyerekek hajthatatlanok. Vagy valósághű rajzot készítenek, vagy örökre feladják a művészetet.

9-10 éves korunkban sajnos sokszor más is okozza a rajzképességünk teljes blokkolását. Meggondolatlan emberek néha gúnyos, vagy lekicsinylő megjegyzéseikkel illetik a rajzainkat. Ez a tapintatlan ember lehet tanár, szülő, testvér vagy iskolatárs, barát. Sok felnőtt meséli el kínzóan tiszta emlékeit arról, amikor valaki gúnyt űzött a rajzolási próbálkozásaiból. Sajnos a gyerek gyakran a rajzot hibáztatja az átélt fájdalomért, nem pedig a kritikust. Így aztán, hogy énképét megvédje a további sérüléstől, védekező állásba helyezkedik: „Engem többé nem láttok rajzolni.”
A fent említett fejlődési szakasz következménye, hogy a felnőttek zöme alig fejleszti azokat a művészeti képességeket, amiket 9-10 éves koráig elsajátított. Ezért érezhetjük azt felnőttként, hogy megrekedtünk a rajzolásban az óvodás, általános iskolás szinten.

Kultúránkban a gyerekek természetesen úgy rajzolnak, mint a gyerekek, de a legtöbb felnőtt is úgy rajzol, mint a gyerekek, függetlenül attól, hogy az élete más területein milyen szintre jutott. Mivel a rajzolás ellentétben a beszéddel, az írással, olvasással nem létfontosságú az élethez, így aztán kevesen veszik észre, hogy rengeteg felnőtt rajzol gyerekesen és rengeteg gyerek adja fel 9-10 éves korában a rajzolást. Ezekből a gyerekekből olyan felnőttek lesznek, akik azt mondják sosem tudtak rajzolni, és képtelenek akár egy egyenes vonalat húzni. Ugyanezek a felnőttek – ha megkérdezzük tőlük- gyakran mesélnek arról, hogy szerettek volna megtanulni rajzolni, de úgy érezték abba kell hagyniuk a rajzolást, mert nem tudják megtanulni. A művészi fejlődés korai elvágása azt eredményezi, hogy a rendkívül értelmes és magabiztos felnőttek hirtelen zavarba jönnek és nyugtalanok lesznek, ha egy emberi arcot, vagy alakot kell lerajzolniuk. Ilyen helyzetekben gyakran mondják: „Nem, nem tudom! „, „Utálok rajzolni, mert sosem sikerül”, „Olyan, mintha egy gyerek rajzolta volna”.

Vannak olyan szerencsések, akik véletlenül rájönnek a titokra: hogyan lehet a dolgokat máshogy (jobb agyféltekés érzékelési móddal) látni. A gyerekek többségét azonban meg kell tanítanunk arra, hogy hogyan kapcsoljanak át a másik érzékelési módra, ami lehetővé teszi, hogy az eddig tanult ismeretek ne akadályozzák a képi ábrázolási módot. Erre alkalmas mind a gyermekeknél, mind a felnőtteknél, a rendkívül látványos fejlődéssel járó jobb agyféltekés rajzolás módszere.